Aki még nem vett részt borkóstolón, elképzelni sem tudja, hogy mennyire közel áll az egész önmaga paródiájához. Sokszor viccelődünk sommeliert játszva, puffogtatva olyan nagyzolásokat, hogy a tokaji javasasszonyok tyúkszemén tanyázó bőrgombának zamatát halványan kiérezni az adott koccintósból, ahogy az izzó óriás tűzsugarai alatt, mezítelen lábbal gyártják a mustot, miközben padlizsán hajkoronájukból áradó verejtékgyöngyök hatják át, Rákosi által dedikált otthonkájuk. És fogalmunk sincs, hogy mennyire rajta vagyunk a szeren, mert egy ilyen, szakikkal történő pincebejárás, valóban így zajlik. A gasztrosznobizmus határtalan mértékeket tud ölteni, és valahol megmosolyogtató, ahogy az emberek ilyenkor minden erejükkel azon fáradoznak, hogy minél manírosabban hordják magukon az álsznobéria védelmező palástját. Persze, az ízlelést, kóstolást, szaglást tanulni lehet, sőt kell is, mert valóban nem könnyű megtalálni egy-egy borban azt, ami benne is van (nekem is ritkán sikerül, bár az én ízlelőbimbóimat ellőtték Vietnámban). Ugyanakkor, vázolnám miként zajlik az esetek többségében egy ilyen összejövetel. Kóstolás, hallgatás, miután a borász tájékoztatott, hogy mit kell felismerni, heves bólogatás, és egyetértés, majd vállveregetés, ha sikerült. És persze, hogy sikerült, akkor is, ha nem. Mert ilyenek vagyunk. Nem akarunk kisebbnek látszódni a másiknál. És ezért undorítóak eme kóstolók, pláne, hogy később a szálláson közösen nyugtázzuk, hogy a borok fele egy kalap szart nem ér, de az illetékeseket előtt jelezni, már gyávaság. Ha ezen túl tudjuk tenni magunk, akkor egyébként abszolút megéri egy ilyen délután/este, csak nem szabad kiakadni, azon, mikor valamelyik nagytudású a bajsza alól olyat böfög, hogy... "hmm, elsőre finom, enyhe POMELO illatot érzek". Pomelo baszdmeg! Innentől magyarázhatod a textúrákat, a savasságot, meg a többi lófaszt, nem érdekel. Ha kibasználak a nagybanin, hogy mutass nekem pomelót, tágas borjúszemekkel pupilláznál vissza, hogy mi a franc az. Akkora paraszt a csávó, hogy a térerőt is hektárban méri. De mondom, ezen túl lendülve, megéri az élmény.

Főleg, hogy némelyik borászat egészen brutális helyen fekszik. A balatoniaknak nagy előnyük, hogy a víz látványa fokozza az összképet, a parton sellőket hágnak az őzbakok, a csukák dallama álomba ringatja a vitorlásokat, a csillogó naplementében nem kívánunk mást, csak egy romantikus, beolajozott testű Channing Tatumot. Pedig én hetero vagyok, ő meg házas. A képen, egy kóstoláshoz felszolgált menüke látható, a felére nem emlékszem micsoda, de annyi szent, hogy a borokhoz így, ebben a formában kell ezt csinálni. A gond ott kezdődik, mikor ezt főétel+köret kombónak gúnyoljuk. Mint a bocuson szokás. Na de, mi a recept?

 Párommal bevállaltuk, hogy a szülők helyett, majd mi ketten elhozzuk a kisjézust az asztalra és rittyentünk egy ütős, csudálatos karácsonyi ebédet, úgy, hogy ezt megelőzően neki a kakukkfüves gyógytea volt a legnagyobb főzése, én meg király vagyok Overwatchban (valaki?). Egy este nézegettem is az internetet ötlet után kutatva, végül négy-öt különböző receptből válogattam össze egy kedvemre valót, amit még el is tudok készíteni. Így született meg a baconbe tekert, csirkemájjal töltött csirkecomb, sajtkrokettel, zöld mártással. Vagy mi. A neve már mindent elárul, így kár is lenne leírnom hogyan készítsük el, de cink lenne a hosszas bevezető után egy ilyen rövid bejegyzés. Hat főre jutó adagról van szó, így tessék kalkulálni. Kezdjük az állatokkal. Kell 16-18 darabnyi felső csirkecomb, ha nem akarunk szarozni, eleve csontozottat vegyünk, ha pénzt nem is, időt spórolunk vele. Anyagilag, főleg a húsok miatt húzósabb mutatvány, de karácsonyra készült, ilyenkor oda illik baszni. Ha megtudjuk számolni, akkor feleannyi csirkemájat vegyünk, mint amennyi combot, mert úgyis kettévágjuk. A combok mennyiségével egyező, szeletelt bacon szalonna (félkilós csomag elég, nem prémium minőség, nyócszáz pengő), só, bors, szárnyas fűszerkeverék. Végül olívaolaj. Igen, erre én is húztam a szám, mert valóban aranyáron mérik, a legkisebb kiszerelést is, ugyanakkor sokáig elég, és még számomra is érezhető a különbség, a sima étolajjal szemben (pedig az én ízlelőbimbóimat még Guantanamóban kivágták). Hazaérünk, megmossuk a húsokat. De csak ha van körülöttünk más is, különben leszarnám, de rám szóltak. Ha tisztított, csontozott combokat vettünk, már neki is láthatunk. Kívül-belül megsózzuk, borsozzuk és ráeresztjük a fűszerkeveréket, de igyekszünk egyben tartani a formáját. Kettévágjuk a májakat, és egyet-egyet belefektetünk a combokba, végül körbetekerjük a baconnel, és mehet a tepsibe. Közepes lángon, 40-45 percig hagyjuk szusszanni a sütőben, közben elélvezünk az illatoktól és a barnuló hús látványától. Ettől féltem a legjobban, de nem lehet, képtelenség elszúrni. A hús okos teremtmény, és tudja a dolgát, végzi magától.

Utálom, ha dzsuvás a kezem (igen, dzsuvás. én sem látom sűrűn leírva, hát szívesen). a sajtkrokett pedig amilyen nevetséges kis produkció, annál ganésabb. Félkiló trappista, egy tojás, lehetőleg csirkéből, 40 gramm liszt, és a fentebb említett olívaolaj. A sajtot lereszeljük, hozzá a liszt és a tojás, máris gyúrhatjuk össze. A masszából tetszés szerint formázunk falatokat; golyó, hurka, háromszög, paralepipedon, bármi. Kezet mosunk (!), serpenyőben felsorakoztatva, olajban kisütjük, míg be nem aranybarnul. És ennyi. Mire ezzel elkészülünk, nagy valószínűséggel a hús is fogyasztható formába került, de még van egy szószunk. Vagy mártás, mit tudom én. Nálam nincs semmi hagyma nélkül, ha tehetném pirított póréhagymát ennék, fokhagymába tekerve, vöröshagyma reszelékkel, lilahagymaágyon, egy csipetnyi snidlinggel megbolondítva. De ezek csupán álmok. Nekünk kell, 7-8 szál póréhagyma, és hat gerezd fokhagyma (a hozzám hasonló fogyatékkal élőknek mondom, ez egy darabot jelent). Öt deci főzőtejszín, hat kanálnyi mustár, só, bors, félmaréknyi petrezselyemzöld. Felaprítjuk a hagymákat és az olívaolajjal tarkított serpenyőben, pár perc alatt üvegessé varázsoljuk. Fogunk egy edényt, és hagymástul, mindenestül beletemetünk mindent. Botmixerrel összedolgozzuk, és végül a kulcs, a legfontosabb... kifőzzük. Ez az, ami nálam elmaradt elsőre. Ki a fene gondolta, hogy a főzőtejszínnel valójában főzni kell? Nyilván logikus, de előre szóltam, hogy konyhai karrierem a nulláról indul. Így én bosszankodva kanalaztam a nyers mártást hosszas percekig, anélkül, hogy az lángot látott volna és nem értettem mi a picsáért híg, és értékelhetetlen. Aztán a leendő anyós megvilágosított, olyan volt számomra, mint a Betlehemi csillag és lassan, de biztosan, a trutyi is célba ért. Borzalmasan egyszerű recept, csak nem szabad izgulni, mert a végeredményért mindenki oda meg vissza lesz.

Nyugi, ennél több készült és többet is ettünk, ez csak promóciós kép. És persze nem csak ebből állt a karácsonyi étek. Összehoztunk egy profi ragulevest, amiről most nem számolok be, de ha bárki olvassa ezt és igényt tart rá a jövőben, megtörténik. Négy-öt ember ragulevesét ettem eddig, és mind tetszett, de ez... valószínűleg a kedvencem, még úgyis, hogy a tészta hiányát már későn észleltük, de oly gazdagra sikeredett, hogy volt ami pótolja. No, ez a kaland itt véget ér. Csáo!